mikor felvésve láttam valamikori nickem épp az asztal mellett, hol helyet foglaltunk, hiába tudtam, az nem én vagyok, különös érzés kerített hatalmába, melyen nincs mit csodálkozni, mert különös érzések tartanak fogva mióta csak élek, létezem, lélegzem, beleszálltam önmagamba azon a novemberi napon, mikor felmutattak a szentélyben, íme ez a gyermek is lányod mostantól Atyám és én úgy döntöttem ideje magamba szállnom, ha már ezt a testet választottam, csak valahol eltévedtem útközben önmagamban, vagy máshol talán, gyakran rekedek testemen kívül, pont úgy felülről (és kívülről) szemlélve magam és a világot, mint egy előkelő idegen, de ez az érzés most független volt mindettől, sokkal közvetlenebb és a sámándobok most is fülemben csengő hangja a vasárnap estében, mely mintha egy félresikerült szertartás hangjait sodorta volna felém, amelynek közvetlen szerepe volt abban, de ezt hagynom kellene, végül is a nickem látványa okozta sokk, mely elöntött és újra csak az volt bennem, hogy milyen jó volt írni, úgy írni, hogy senki nem tudta ki vagyok.
Kép: Gustav Klimt – Danae 1907 Aki tudja, tudja; aki nem, annak: első blogomnál hosszú ideig ez volt az avatarom.
voltak napok - vannak napok 