a hónap három legboldogabb pillanata

‘A hónap három legboldogabb pillanata…’ Miért ragaszkodnak ehhez a mágikus szentháromsághoz? Három dolog amit tanultam, láttam, olvastam, blabla… Aztán ha nem tudsz hármat összeszedni érezd rosszul magad, hogy még ezt a hármast se tudod megugrani. Arról nem is szólva, mennyire fantáziátlan. Bosszantotta ez a sablonosság pedig esetében most egyértelmű volt. ‘Végre mosolyogsz.’ Ahogy állt és nézte a vizet, a telefonját is alig tudta tartani úgy fújt a szél…

Ha a tenger mellett élnél, néznéd a vizet melankolikusan, a szél erős lenne, belekapna a hajadba, összevissza kócolna… Tökéletes kezdés egy spanyol, vagy francia művészfilmben, melodramatikus zongoradallam futna a főcím alatt miközben a homokban(sziklán?) üldögélő hősnőhöz odalép valaki, mond valamit, lehetőleg semmitmondót. Hősnőnk könnyes mosollyal azt feleli, hogy igen minden rendben… Kék. Zöld. Acélkék. Azaz szürke. Hol ilyen, hol olyan. Mint a szemed. Bámulatosan változtatja színeit.

Az illatát is. Van az a mézes, kakaóvaj és kókuszillat elegye tenger, ahol édes mosolyú lányok és főtt rák színű magukat vonzó delnőnek hívő negyven-ötvenes megfáradt háziasszonyok fekszenek a homokban görög szigetektől Kubán át Mauritiusig. Van az a másik. Ami igazán tenger. Szürke, sötét. Villámló, de valahogy mégis nyugodt. Hűvös hullámok százait a fövenybe sodró, szeles, némileg haragos. Amikor kék is, zöld, is, de leginkább szürke. Tobzódó felszín és békés mélység. Vagy épp ellenkezőleg. Nyugodt felszín és a mélyben hullámzó indulatok.

A tenger vágy. Elvágyódás. Ebben a vágyódásban mindig inkább az a kakaóvaj illatú, mint a szürke. Közép-Európából a tenger mindig fény, pálmafák, banánszoknya. Holott az igazi az üvölt. A bórától korbácsolt Adria, vagy Pampero a Csendes- óceánon. Netán a Tramontana valahol a Mare Nostrumon…

“A tenger elvarázsol, a tenger megöl, megijeszt, meghat, olykor nevetésre késztet, máskor eltűnik, tónak álcázza magát, vagy vihart támaszt, hajókat nyel el, vagy gazdaggá tesz, de válaszokat nem ad, bölcs szelíd, hatalmas, kiszámíthatatlan. És főleg: magához szólít. A tenger hív. Majd meglátod, Elisewin. Lényegében nem tesz mást, mint: hív. És soha nem hagyja abba, beléd hatol, rád telepszik, akar téged. Eljátszhatod, hogy meghaltál, nem segít. Továbbra is szólít. Ez a tenger, melyet itt látsz, és az összes többi, melyet nem látsz, de attól még létezik, lesben áll mindig, türelmesen, egy lépéssel az életeden is túl. Fáradhatatlanul hív, mindig hallani fogod. Itt, ebben a homok-purgatóriumban történik majd. De történhetne bármelyik paradicsomban és bármelyik pokolban. Nem magyaráz, nem mondja meg, hol, de mindig lesz egy tenger, amelyik szólít.”*

*Alessandro Baricco: Tengeróceán, Helikon Kiadó 1999, Székely Éva fordítása

A képen per. pill. utolsó tengerélményem 2023. január 16-án Ostiában. Nem tudom, milyen szél fújt.