„ – Jó, de te nem is szurkolsz senkinek.
-Régen szurkoltam.
-Az nem múlik el csak úgy.”
De elmúlik – fejeztem be a párbeszédet mielőtt lapoztam volna Csepelyi Adrienn Belemenés c. regényében. A dialógus természetesen nem az általam kimondott módon folytatódott és mire befejeztem a kötet rá kellett jönnöm, hogy tényleg nem. Régi adósságom volt önmagam felé CSA könyve mely megjelenése óta pihent a polcon. Önéletrajz, fejlődésregény, egy szenvedély(es szerelem) története, mely a szerző tizenkétéves korában robbant be az életébe és vele marad(t) míg a világ a világ és még két nap. Adriennel ellentétben én beleszülettem a futball szeretetébe. Nagybátyám – aki egyben a keresztapám is – játszott az Újpestben (akkor még Dózsa), majd Egerben (szintén Dózsa) és ugyan véletlen (nincsenek véletlenek, az univerzum ritkán ilyen lusta) de a templom ahol megkereszteltek százméterre sincs a Megyeri úti pályától. Mikor én megszülettem Gyuri mögött voltak az aktív évei és ahogy zrikálni szoktuk, ha olyan jó futballista lett volna mint amekkora legendája most akkor nem itt tartanánk(: Adott volt a közeg: a családi meccsnézések, a totószelvény, az öregfiúk és teremfoci mérkőzések az Újpest legendáival, nem is lehetett másként minthogy szeret(t)em a focit. Ez a kötet visszarepített abba a korszakomba amikor ez még fontos volt, mit fontos! Létkérdés.
Életem első tízévében láttam az utolsó három olyan labdarúgó-világbajnokságot ahol jelen volt a magyar válogatott – a háromból kettőre emlékszem is. Mexikó kapcsán volt matricás albumom és kb. másfél-két évvel később kezdtem foci naplót vezetni*, melybe kedvenc csapatom – AC Milan – és válogatottam (természetesen a taljánok, de Van Basten és Gullit miatt labdába rúgtak a hollandok is) eredményeit vezettem. Bőven az internet kora előtt vagyunk, mindennap végigolvastam a Sportot, megvettem a Képes Sportot, később a Focivilágot is, a napilapokból a sportrovatot, gyűjtöttem az információkat és a cikkeket, minden összefoglalót megnéztem, etc. Nekem az Ultrá nem a futásról szóló mű, hanem Ricky Tognazzi rendezte film az olasz futballultrákról. Meghatározó filmem volt (16-17 éves lehettem mikor először láttam). A kilencvenes évek elején készült, a Serie A mérkőzésein rendszeresek voltak a késeléses halálok, ez volt a futballhuligánok aranykora nemcsak Angliában. Korkülönbségünkből adódóan nekem más mérkőzések voltak fontosak, emlékezetesek, örökre velem maradók. Például a már említett világbajnokságról a 6-0-ra elveszített csoportmérkőzés, meg a 3-0 helyett 2-0-ra nyert Kanada elleni összecsapás. Ha még egy gólt rúgunk Marseille után Mexikó nem lett volna Mohács (azóta mennyi Mohács volt már). A Milan parádéja a Steaua ellen 1989-ben, vagy a Crvena Zvezda BEK győzelme 1991-ben. 1994-es vb döntő kapcsán mindenki arra emlékszik, hogy Roberto Baggio kihagyta a büntetőt pedig az akkor már mindegy volt. Franco Baresi, a ’mi’ Franconk, rúgta az elsőt. Fölé. Én tudtam, hogy ez egy égi jel, nem nyerhetjük meg. Így is lett.
És még hosszan sorolhatnám. Ahol Adrienn és az én meccstörténeteim összeérnek az 2005. május 25-e, Isztambul. Már van internet, de még nincs okostelefon, nincs viber, whatsapp, messenger, akármi. Ezt azért kell megemlítenem, mert az öcsém akkor Rodoszon dolgozott és sms-ek repkedtek Budapest, ahol én néztem a meccset és a festői görög sziget között, hogy ki ne menjen még egyszer zsebkendőért, mert kiegyenlít a Liverpool. Tudniillik egészpályás letámadást indított ellene az allergiája és akárhányszor felállt zsebkendőért gólt lőtt a Pool. A hősies kitartás az allergiával szemben hiábavalónak bizonyult, a Liverpool végül kiegyenlített és 11-esekkel megnyerje a BL-t. Lásd még isztambuli csoda.
Szerettem Csepelyi Adrienn könyvét, ezért, mert visszavitt, megmutatta, leírta és bár én soha nem csináltam ú.m. őrültségnek, vagy bolondságnak minősíthető dolgokat a futball miatt (ezt megtartottam az életemben előforduló válaszutaknak és szerelmeknek) azért benne van egy picit az én életem is. Lehet hibájának felróni, hogy nem klasszikus regény, hanem történetfüzér, hogy célirányosan ír, meghatottságra és/vagy poénra vannak kihegyezve a történetek, de nálam ezt felülírja a stílus, jól ír, nagyon jól ír, könnyen, felismerhetően és ami ugyanennyire fontos hitelesen. Köszönöm Adrienn, jó volt olvasni, kicsit sajnálom, hogy nem olvastalak el előbb. Várom a következő kötet.
Kedvenc mondatok:
- „Az „érzem” a futballszurkolónak az az érve, ami ellen nem lehet hadakozni. Mindannyian tudjuk, mit jelent érezni.” (99. o., 12. Hazárdjáték)
- „Különös: hogyan tartozhat valahová az ember, ahol korábban sohasem járt, ha néha oda sem képes tartozni, ahol leélte addigi életét?” (189.o., 23. Match of the Day)
- “A városok útburkolatait nyilvánvalóan férfiak tervezik.” (273. o. 29. Bármi lehet belőlünk)
- “Az összes többi időre meg marad az irónia. Különben bele kell ebbe hülyülni, kisfiam. A fociba. Az országba. Az egész kurva életünkbe.” (295.o. 32. Parainesis)
Csepelyi Adrienn: Belemenés Futball és egyéb társművészetek, Európa Könyvkiadó, Budapest 2018
p.s.: tényleg nem múlik el. miközben a bejegyzést írtam a háttérben ment a Monza – Milan bajnoki, 1-0 a Milannak. Ibra nem játszott, gólszerző Junior Messias.
*sajnos már nincs meg, egy erős pillanatomban kidobtam, de 10-12 éven keresztül írtam
voltak napok - vannak napok 