oldd meg

 Nem baj… most adjam áldásom, engedélyem, vagy mi a szösz? Ha azt mondom baj, akkor nem megy vissza? De én elmondtam, már a legelső alkalommal… Aztán még hányszor! Nem fogalmaztam erősen, mert gúzsba köt, hogy nincs jogom hozzá, akkor sem, ha hatalmamban áll, mert ‘tudom’. Akkor is, ha ez a tudás nem támasztható alá tényekkel… épp rászántam magam, hogy elmondom neki, nem úgy mint eddig az etruszk kasszandrizmusommal, a szent ligetben szétszórt tölgyfalevelekre írt sibyllizmusokkal, hanem “rendesen”, hogy nem, csak egy illúziót kerget, hogy hazudik magának és a világnak. Hazudik és ez az állandó konfliktus az elképzelt és elveszített idill és a valóság között áthidalhatatlan… 

Versenyt futottak benne a hasonló mondatok. Szétfeszítette az érzés, hogy el kell mondania. Nem egyszerűen kell, muszáj. Akkor is, ha ezzel mindent kockára tesz. Nemcsak az ő lelkét, a sajátját is. Fáradtan elmosolyodott, a halhatatlan lelkem, hogy tehetném kockára? Holott tudta, ez csak illúzió. Sokat veszíthet, mérhetetlenül sokat. Nem léphet ki többé a homályból, végig kell néznie vergődését, akár évszázadokon keresztül, anélkül, hogy segíthetne neki. – Miért most segítek? – fordult istenanyáihoz, de ők komoran hallgattak. Csak Ananké mosolygott a háta mögött: Oldd meg kis hercegnő, oldd meg, ha tudod. Ez felért egy kiátkozással.