Az alábbi írás 2018. március 17-én született. A hozzáírt dőlt betűs bevezető szöveg, amivel a facebookon megosztottam három nappal később. Egyetlen olyan írásom, melyet egy pályázatra írtam. Nem nyertem vele. 🙂
Sok-sok év blogbeli kékharisnyáskodás után, melyben történelmi-építészeti-irodalmi ismereteim – kellően nagyképű legyek: tudásom (etruszk mosoly) -, osztottam meg veletek (és a világgal) és melyet oly önszomorítóan elhanyagolok úgy döntöttem, hogy tudásmorzsáim helyett szépelgő szösszenetekkel fogom bombázni az irodalmi közeget. Komolyan ne vegyétek (: maradok a kalendáriumi lapjaimnál és a kavicsaimnál, de szombaton úgy állt felettem az újhold, hogy ezt mégiscsak elküldtem ahelyett, hogy lenyomtam volna a közzétesz gombot a gingavilagán. Ma már egyáltalán nem tetszik, de szombaton valahogy jobbnak tűnt és persze lehet(biztos) jobb lett volna a nyers verziónál maradni, de mindegy. Ha már megírtam és elküldtem, akkor ím.
Játszik a nő, azt játssza, hogy nő – mosolyodott el a rá jellemző, kedvességében is picit csúfondáros mosollyal. A ruhái, a tűsarkai, a bizsujai, a manikűr, pedig ez csak a kétségbeesése. Jól ismeri, tudja mi okozza: a vereségek szakadatlan sorozata. Némelykor egy-egy „győzelem”, melynek következményeiből aztán kiderül, hogy nem más volt az sem, mint vereség és még rosszabb is az első pillantásra nyilvánvaló vereségnél. Ha másért nem azért, mert reményt ébresztett. Hiába tudja, hogy a remény nem más mint a halál kerítőnője, mégis áthatja valami, talán lelkesedés, felemeli, hogy aztán még nagyobbat, mélyebbre zuhanjon a feneketlen mélybe. Tudta, hogy ki kell találnia valamit, muszáj valami saját megoldást, ez volt az. A ruhái, a tűsarkai, a karperecei, a korábban csak a szekrényben pihenő nem hordott bunda. Játszik a nő, azt játssza, hogy nő és vörösre festi a körmeit – mosolyodott el. Csak ő tudta, hogy ez csak a kétségbeesése.
A kép ami ihlette.
voltak napok - vannak napok 