‘Idő’ – csak ennyi. Egy szó, nem több. A hang(súly?) lehetett suttogás és sóhaj. Volt benne hörgés is mintha csak tündérsikoly lett volna a tökéletlen, de jellegzetesen közép-európai urbánus reggeli szürkeségben; a köd épp hiányzott, de némi pára még lebegett a város felett. Olyan volt mint az álma. Különös és egészen meglepődött, hogy emlékszik rá, már annyira megszokta, hogy a keddről szerdára virradó álmait, pontosabban azok emlékét törlik az istenek – megtagadva ezzel, hogy jósálmai legyenek.* Emlékezett rá; csak később tudatosodott benne, hogy szerda reggel van és mégis emlékszik az álmára.
Olyan vagyok mint önmagam karikatúrája – mosolyodott el majdnem etruszk mosolyával.
‘Idő’ – mondta a hang a kapucni alól. Ennyit és nem többet. Az álmára reflektált volna? Csak idő… Kérdése. Vagy múlása.
*”Ha az álom vasárnapra esett, akkor nem volt mitől tartani – a vasárnapi álom tartalmatlan, semmire sem kötelez és semmit sem ígér. A keddről szerdára virradó éjszakán azonban mindent meg kell jegyezni, amit csak az ember látott, mert éppen szerdán, az első és a második kakasszó között van a jövendőmondó álmok ideje.” in: Narine Abgarjan: Égből hullott három alma 69. o. ford. Goretity József, Typotex 2019
voltak napok - vannak napok 