Későn ébredt, kilenc is jóval elmúlt már. Felült az ágyon, kinyúlt a csatért, ugyanazzal az ősi és ezerszer ismételt mozdulattal csavarta és tűzte össze a haját minden reggel. Majd ugyanazzal a mozdulattal ki is rántotta belőle, mint az elmúlt napokban mindig. Nézte a csatot, mely mindenki szerint más volt. Volt, kinek penge, volt akinek, tőr, volt, akinek tű, de az közös volt mindegyikben, hogy ölni lehet vele. Ölni, szúrni, mérget keverni, csepegtetni. Néha eltűnődött, hogy vajon valóban csak a csat formája teszi, vagy kell hozzá ő is, hogy az ő hajából bukkan elő váratlan gyorsasággal olykor és nem is a csat indukálja ezeket a megjegyzéseket, hanem a kéz, amely tartja, a szempár, amely figyeli. Nézte a csatot és a benne bujkáló szándékot.
– Tudom, egyszerű lenne, de méltatlan.
– Ühüm… csak mondom, hogy már volt rá precedens.
-Az akkor volt, most meg most van. A leghatározottabban…
–Megtiltod? -mosolygott egy valamikori tükör cserepeiben miközben azzal az ezerszer ismételt ősi mozdulattal újra összetűzte a haját.
voltak napok - vannak napok 