Hajtűkanyar

“Ennek a könyvnek a tárgya nem ‘a’ zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél az a magyar történelem.”[1]

A magyar irodalom egyik leggyakrabban idézett mondata a fenti. Szívesen hivatkoznak erre a mondatra és a regényre egyaránt. Ennek ellenére átfogó elemzés nem készült róla (sem).[2] 

Az irodalmárok nyilván történészi feladatnak tekintik, a történészek pedig irodalmárinak az önéletírás és a regény műfajának kereteit feszítő mű elemzését. Talán, mert nehéz “megfogni”, sokrétűsége, szabályokat figyelmen kívül hagyó, elegyítő elbeszélésmódja miatt. Ez az írás nem törekszik ezt a hiányt pótolni. Nem kritikai elemzés, inkább azon gondolatok és kérdések összegzése, amelyek a regény olvasásakor felmerültek bennem. Regény, dokumentumregény, vagy sajátos memoár a Hajtűkanyar, ez az első kérdés, amellyel az olvasó szembesül. Ember Mária emlékeit, érzéseit írta meg, tizenhárom éves önmagát adta egy hasonlókorú kamasz fiú szájába. Falat vont, elidegenített, hogy meg tudja írni a magyar vidéki zsidóság tragédiájának krónikáját, hogy emlékezzen és emlékeztessen. Megszakította a nyomasztó, elsorvasztó, eligaztalanító csendet, “egy kisfiú alakját helyezte maga és a maga által megélt tapasztalatok közé. Nem volt ereje ahhoz, hogy megidézze a falusi zsidó kislányt, s az igazi, a vissza nem jött apát. S azt a valóságos kislányt szembesítse azokkal a dokumentumokkal, amelyekkel a felnőtt – egy másik – énje mint ‘kutató’ szembesült.”[3]

Regény, mert történetet mond el. Történetet, amely így is történhetett. Mesél, de ez a “mese” szenvtelen, részvételen szikársággal mondja el a sorsából, történetéből, világából kiforgatott gyermek életét. Dokumentum, nemcsak a periratok, ítéletek, határozatok, újságcikkek felsorakoztatása, ritmust törő, meg(bele)élést és tárgyilagosságot egyaránt segítő és szinte kikövetelő beillesztések miatt. Kordokumentum, hiszen a szemtanú hitelességével mutatja be az asszimilált, vallástól, vallási előírásoktól “megszabadult” vidéki zsidóság életét. Azt az életet, amely a két világháború közötti magyar vidéken zajlott. Filmek, versikék, gúnyversek, iskolaélet. A rajongás, a “művészetpártolás” gúnyos, hideg leírása a kor gyereksztárjának, kis Sutyinak látogatásakor. Az Alcazar vagy a Kék hold völgye filmek közös élményei a gazdasági világválság idején született generációnak. Az Alcazar, amelynek hősei “igazi férfiak”, “szénporosak, barlangokból, pincékből tüzeltek”. A kiskamasz elbeszélő még nem tudhatta, hogy ezek az “igazi férfiak” ideáljai azoknak, akik néhány évvel később bélyeget tesznek a mellére. 

Van élmény, amelyből kénytelen kimaradni. Ilyen a Jüd Süss. Hatásos film lehetett, jól megcsinált: a szőke germán szűz megerőszakolása és Süss zsidó halála, amint vasketrecben, rácsait üvöltve rázva emelkedik a magasba. Ebből ki kell maradnia, mert a pogromtól való félelem “azon a vasárnapon … már délután négykor bezáratta a kaput, és Anyunak még világosban be kellett spalettáznia az utcai ablakokat.” 1941 nyarát írták. Gyerekszemmel láttatja azokat az eseményeket, amelyek megélése felnőtt fejjel is felfoghatatlan. Amelyek csak miérteket szülnek. Ezek a miértek csak dacos ellenszegülést váltanak ki. “Gerő Gyuri ott hevert tőle nem messze a túlsó priccssoron, egy emelettel lejjebb, öklével támasztva a tarkóját. Miért? Miért? – mondta a felső ágy deszkáinak, a kilógó szalmaszálaknak, vagy talán a beszélgetőknek, bár nem nézett rájuk: – Évek óta mást se hallok, csak azt, hogy miért.”[4] Talán, mert a gyerekek ösztönösen érzik, nincs “miért”, vagy mert erre a miértre, “csak” a válasz. Lehet a hibát magunkban keresni- “Mert mi mindig elzárkóztunk.”-; a harmincas -negyvenes évek nemzetkarakterológiai vitáit a strasshofi priccsen folytatni. A maga nemében játék ez, még akkor is ha az élet lett a tét. Ennek a “tudománynak” jegyében az üldözöttek szemében a ‘német’ a legrosszabb esetben is semleges, de majdnem mindig elismerő, pozitív kicsengésű. Legyen szó akár szervezettségről, akár technikáról, akár a törölköző hiányáról (“edzett nép”), udvariasságról: “… addig örüljön, amíg odafönt élvezi a magaslati levegőt! Amíg ide nem jön egy német, és helyet nem csinál a kisgyermekes anyáknak!”[5] 

A német, ‘a’ kultúrnemzet, ilyen ott nincs, csak Magyarország ilyen buzgó, ilyen inkorrekt, ahol túlteljesítik a nürnbergi törvényeket. Ez némileg meglepő ábrázolásmód. A regényben a szereplők nem fekete-fehérek. Nincsenek jók és rosszak. Attól, hogy valaki üldözött nem válik automatikusan “jóvá”, és attól hogy valaki üldöző nem lesz velejéig romlott. Kivéve talán Theodor alakját. Az emberi lélek széles skálája volt fellelhető mindkét oldalon és Ember Mária törekszik is ezen széles spektrum bemutatására. “Én mindig is megvetettem és utáltam azt a generálszószt, amivel ez a téma le volt öntve … mindkét felől, tehát az őrök csak szadista vadállatok lehettek, a kiszolgáltatottak pedig az erkölcsös többiek…”[6] Gyerek mást és másképp lát sok mindent. Néhol hidegebben, érettebben, mint bármelyik felnőtt a közelében. Amikor az Anya kikönyörgi Dl. bácsitól az ausztriai “vonatjegyeket” a gyerek hűvös tárgyilagossága, már-már fatalizmusa, mellbe vágja az embert. “Mit alkudozik? Nem mindegy, hova viszik az embert? Tökmindegy. Viszik.”[7] 

Utólag tudható, nem volt mindegy, adott pillanatban mégis ennek a kamasznak van igaza. Hiszen, amit az Anya művel az a cselekvés látszata, nincs jelentősége, innen akkor is menniük kell. Ha nem mennek, akkor viszik őket. Ebből a földből kivétetnek, kiszakítatnak mindenképp. A regény első része ezt a gyökerektől való megfosztást mutatja be, harag és indulat nélkül, egy kamasz szenvtelenségével elbeszélve. Ez itt következett be. Magyarországon, magyar szereplőkkel, “keresztény, úri magyar középosztálybeli” feljelentőkkel, magyar köpködőkkel az utcán. Magyar apácákkal, akik csak a pléd miatt állnak meg tanakodni a halott nő felett, az eszükbe sem jut, imádkozzanak, elvitessék a halottat. Krisztus menyasszonyainak az irgalom, emberség és alázat nem feladatuk. Isten minden teremtménye egyenlő, de vannak kivételek. Számomra ez az epizód irtóztatóbb, mint a kakastollasok brutalitása. Magyar csendőrökkel, magyar országgyűlés lefokozó, egyre szűkítő, falhoz szorító magyar törvényeivel, gettóba tereléssel. Fokozatos megfosztással mindattól, mi az életet jelenti. Háztól, tárgyaktól, foglalkozástól, kapcsolatoktól, hittől, illúzióktól. “Ezt a mesteri rendezést, ezt a művészi fokozni tudást – mondta a bőröndjén ülve Ottó bácsi -: először elvenni a pénzt, az ékszert, de százpengőt és a karikagyűrűt meghagyni, abban a nyugodt tudatban, hogy lesz még idő elszedni azt is; kizárni az embert a kamarából, az ipartestületből, kirúgni az állásából, de egyelőre meghagyni a lakásában, elvégre ott sem maradhat már sokáig; bezáratni a zsidó üzleteket, … ; takaréklángon tartani a reményt elkobozni a kerékpárt, a rádiót, de előírni, hogy csakis kifogástalan állapotban veszik át, tehát még izguljunk is, beszolgáltatjuk-e egyáltalán: megfosztani minket az élelmiszerjegyeinktől, azzal az ígérettel, hogy másikat nyomtatnak, és … . Ja, igen, aztán elviszik az embert az otthonából, a város legocsmányabb részébe, de néhány bútordarabot még magával vihet, még pislákolhat a remény, hogy kihúzhatja a háború végéig. Alig négy héttel később azoktól a darabjaitól is meg kell válnia, behozzák ide, erre az eleven trágyadombra, de húszkilónyi ruhaneműt még cipelhet, még… . Hogy mire volt jó ez a fokozatosság? Megmondom. Muszáj apróra összetörni az embert ahhoz, hogy ezt elviselje. Normál körülmények között élő, jóllakott embert egyenest ide hozni nem lehet. Az lázad … .”[8]

Az lázad … . A főhős visszatérő gondolata a lázadás. Miért nem megyünk nekik? Miért hagyjuk? Miért tűrjük birka módjára az összezárást, az életünk kiforgatását, a megaláztatást? Menekülni, vagy szembeszállni szinte mindegy. Csak ne üljünk tétlenül, cselekedjünk, csináljunk valamit. Rá is kérdez, a válasz mindig ugyanaz: “Gyerek vagy még, hiába.” Mintha ez válasz lenne, kielégítő magyarázat. A regény ebben is erős. Pontos képet rajzol egy gyermekkort elhagyó, de még sok mindenben gyerek gondolat-érzelemvilágáról. A felnőttek kiismerhetetlen, sokszor érthetetlen világa és a józan, ésszerű gyermeki gondolkodás között. “Borzasztó ez, hogy ne lehessen egy egyenes választ kapni.”[9] Az örökös elhallgatások, utalások, befejezetlen mondatok ebben a helyzetben, állapotban még zavaróbbak, még idegesítőbbek egy kamasz számára, mint szerencsésebb történelmi korokban. Mindenki tud valamit, de senki nem mond semmit, ha mégis igen, akkor nem mondja végig. Elnyeli a mondat felét, mint az orrhangú tanító a német szavak végét. Sejtések, biztos tudások? Nem tudni. Nem derül ki, hogy Ottó bácsi eszmefutatásának vége, vagy Tr. doktor diagnózisa “… már nem volt kétségem, hogy ezek az előlegezett hullarabláshoz utólag, művi úton elő fogják állítani a hullákat is.”[10] sötét pesszimizmus, hideg logika diktálta felismerés, vagy tudás. Esetleg tudták, csak a jól nevelt, agyon civilizált európai énjük nem tudta elhinni, nem tudott mit kezdeni ezzel a tudással? Megdöbbentő elszólásokkal van tele a regény: “Nem érzel valami furcsa szagot? Felhúzta az orrát, az ajkaival is szimatolt. Nem. … Ha esetleg alagútba érnénk – mondta Anyu mellett egy öregember -, akkor tessék majd figyelni. Az angol rádió azt mondta egyszer, hogy alagútban … valahol egy alagútban … gázt vezettek be néhány autóbuszba.”; “Kisinkelnek ezek minket…”; “Előbbre kellene menni – mondta – ezek nem ok nélkül számolnak. Talán egy bizonyos szám után …”[11] Tudás ez, a lélek ösztönös felvértezésével, hogy amiről nem beszélünk az nincs, nem létezik, mert ha kimondom megtörténik. Mi ez, ha nem a legősibb gyerek minden emberben? Felnőttebb az a kisfiú, pusztán azzal, hogy kérdez és választ keres. Ha lázas, megmosolyogtató romanticizmussal cselekedni szeretne, kitörni a gettóból, a vonatból, a lágerből; menni, tenni, és nem ülni és miérteken siránkozni. A bócherek társaságát is azért keresi, mert a két fiatalembertől legalább kérdezhet. A vallás vigasznyújtó szerepét nem fedezi fel magának, nem keres benne menedéket. Ember Mária vallási kérdésben semleges. Igyekszik az maradni. A vidék zsidósága nála “nem kóser”. A legjobb hurkát és kolbászt Dl. bácsi nővére tölti, töpörtyűről, paprikás szalonnáról álmodnak az éhes lágerlakók: “… tudom én, hogy vétek, de ha megmaradok, vétkezni fogok megint!”[12] Kiskamasz hőse tökéletesen asszimilált közegből származik, ahol ahhoz hogy gyerek “zsidó szót” halljon az anya ajkáról a gettóba kellett vonulni.[13] Jön a Mikulás, járnak náluk betlehemesek, ad absurdum Karácsony is megünnepeltetik. Kissé talán félszeg az ünnep, de van. Édesanya szelíd öniróniával “háromnapos” zsidóknak titulálja magukat. A három nagy ünnepen kívül nem jelennek meg a zsinagógában, fia még bármicvó sem volt, “szegény uram különben sem…” A bócherek érkezését Fáni néni egy “már csak ők hiányoztak” megjegyzéssel veszi tudomásul. Egészében mintha mindenki szabadulna a vallási előírások “megbélyegző” voltától. Kvázi vallástalanságba menekül, ha ki nem is keresztelkedik. Sőt. “… ha valaha is hazajutunk … ragaszkodni fogok hozzá, hogy keresztény lányt vegyél feleségül. Abba kell hagyni, ezt a zsidóságot. Magját kell szakasztanunk magunkban.”[14] Mintha ezen múlna, mintha a zsidó törvények kirekesztő volta nem érintette volna azokat, akik már generációk óta keresztények, mintha az ilyen fajta önfeladás megoldás lenne bármire is. Mintha az identitás, a múlt, az ősök megtagadása hozná el a megszabadulást. Mintha nem csak hatalom, az őrület logikájának kérdése volna, ki és mikor válik zsidóvá. Hajtűkanyar. Szolnokról Strasshofba, Strasshofból Bécsbe, Bécsből Strasshofba … vége a történetnek. “Maga látta?” A várt fel/megszabadulás hihetetlen volta. Hős felmentő sereg helyett egy részeg, elkóborolt katona, aki letépi a csillagot. Ennyi? Itt van vége? Nem. A befejezésre több, mint negyedszázadot kellett várni: “Miután az első szovjet felderítő egy kis muszka lovon betévedt a strasshofi lágerbe, szemrevételezte a terepet, majd nagyot rikkantott és elporzott onnan, azt mondtam anyámnak – még nem voltam tizennégy éves – : menjünk be Bécsbe, foglaljunk le egy üres lakást, ne menjünk haza, ahonnan így hajítottak ki bennünket (de ezt már sírva, zokogva ordítottam). Anyám szigorúan rám nézett. Csak annyit kérdezett:- És akkor édesapátok, hogy talál meg minket?- Így történt, hogy gyalog hazajöttünk Ausztriából. … Azután otthon … elég, ha azt mondom: otthon tetvesedtünk meg? Nem a lágerben, nem abban az összezártságban, örökös kavargásban. Itthon.”[15]

Április 16-a van. 1944-ben e napon jelent meg a kormány 1600/1944 M.E. rendelete, amelyben elrendelte a zsidók vagyonának kötelező bejelentését és zár alá vételét, valamint ezen a napon kezdték meg az első gettók és gyűjtőtáborok felállítását Északkelet-Magyarországon és a Kárpátalján. A Holokauszt minden tizedik, az auschwitzi haláltábor minden harmadik áldozata, összesen több mint félmillió zsidó és több ezer roma, magyar állampolgár, vagy Magyarországról deportált volt. Emléküknek.

A fentieket 2005-ben írtam. Az egyetlen írásom melynél felmerült, hogy kötetbe kerüljön. Végül – legalábbis tudtommal – nem került.

Jegyzetek:[1] Ember Mária: Hajtűkanyar; Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1977(második kiadás)

[2]”… különben sem vagyok elkényeztetve irodalomtudósi elemzések által, …” Ember Mária: Válaszok Kabdebó Lórántnak In: Irodalomismeret 1996/3-4 A regény prológusát és epilógusát jelentő mondat Száraz Györgyöt a magyar – és érintőlegesen az európai – zsidóság történetét, sorsát bemutató könyv megírására sarkalta. Száraz György: Egy előítélet nyomában; Magvető Kiadó, Budapest 1976

[3] Kőbányai János: Ember Mária “nagy utazásai” In: Múlt és Jövő 2001/4

[4] Ember Mária: Hajtűkanyar, idézett kiadás II. kötet 179.o.

[5] ua. I. kötet 215.o.

[6]Ember Mária: Válaszok…

[7]Ember Mária: Hajtűkanyar, idézett kiadás I. kötet 146.o.

[8]ua. I. kötet 130-131.o.

[9]ua. I. kötet 89.o.

[10]ua. I. kötet 140-141.o.

[11]ua. I. kötet 121.o., 147.o., 188.o.

[12]ua. II. kötet 65.o.

[13]ua. I. kötet 82.o.

[14]ua. II. kötet 72.o.

[15]Ember Mária: 2000-ben fogunk még élni? Múlt és Jövő, Budapest 2001

Ember Mária: Hajtűkanyar, Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest 1977 (másodikkiadás)

Felhasznált irodalom:

Ember Mária: Válaszok Kabdebó Lórántnak In: Irodalomismeret 1996/3-4

Ember Mária: 2000-ben fogunk még élni? Múlt és Jövő, Budapest 2001

Kőbányai János: Ember Mária “nagy utazásai” In: Múlt és Jövő 2001/4

Murányi Gábor: A más helyett való beszéd In: Eső 2002/1

Száraz György: Egy előítélet nyomában, Magvető Kiadó Budapest 1976