de strigis helyett az boszorkányokról

“De strigis vero, quae non sunt, ne ulla quaestio fiat” idézik nyakra- főre jó Kálmán királyunkat. Arról feledkezve csak meg, hogy itt nem boszorkányokról van szó, hanem strigákról. Ami nem szinonimája a boszorkány szónak. A striga leginkább lidérc, fojtogató szellem, egyfajta vámpír ős.

A középkori latinban a boszorkány maleficus, incantator, veneficus. Kálmán első törvénykönyvének 60. paragrafusa szól is róluk; az állandóan előrángatott idézet az 57. Melynek oka az, hogy a magyar néphitből hiányzott a repülő, szárnyas vérszívó alakja. A hatvanadik paragrafus viszont világosan szól arról, hogy a maleficusok, amennyiben bűnösnek találtatnak, elítélendők. A felettük való ítélkezés jogát azonban az ispánok kezébe adta, nem az egyházéba.

A bűbájosok és varázslók egyik legfontosabb funkciója – pereik tanúsága szerint- az volt, hogy kivédjék, elhárítsák a boszorkányok gonosztetteit. A „tudós” férfi vagy nő valójában „ellenboszorkány” volt az európai közösségekben. Feladatai közé tartozott a jóslás, boszorkányellenes rítusok bemutatása, amulettek készítése, etc. Az emberek a mindennapi élet valamennyi kritikus helyzetéért a boszorkányokat tették felelőssé. Bármely rendkívüli balszerencsét, vagy szokatlan egybeesést nyomban a boszorkányoknak tulajdonítottak. Hagyományosan a boszorkányokat okolták minden olyan szituációban, amikor a baj (és orvoslása) meghaladta hozzáértésüket. A boszorkányokról azt tartották, hogy különleges képességeik vannak, természetfeletti hatalmakkal állnak kapcsolatban. Ennek jóvoltából olyan dolgokra képesek, amelyeket közönséges halandóktól megtagadott a természet (hoppanálás, dehoppanálás, animágusok, átkok, stb.) Európa bizonyos területein a boszorkányok mindig egymagukban működtek (lásd: Jancsi és Juliska). Másutt szervezett csoportokba tömörültek. Nem tudjuk, melyik volt az általánosabb. Akár csoportosan jártak, akár egyesével, a néphit – a teológiai nézettel ellentétben – azt tartotta, hogy a boszorkányok rendszerint az ördög segítsége nélkül is igazán hatásosan hajtják végre tetteiket.

A falu által boszorkánysággal gyanúsítottak mindig a közösség két társadalmi csoportjából kerültek ki. Az egyiket a közösség gyengébb tagjai (koldusok, aggok, testi- lelki nyomorékok*) alkották. A másik csoportban azokat találjuk, akik elutasították a társadalom morális értékrendjét. A társadalom e páriái iránt többször fordult a hatalom és a népharag, de üldözésük a XVI. században kapott egy igazán nagy lökést. A hullám végigsöpört Európán, gyakorlatilag csak a pravoszláv vidékek menekültek meg.** Növekvő intolerancia, reformáció, ellenreformáció Európájában mindkét fél buzgón törekedett óvni a hit tisztaságát.

A boszorkányokat és a varázslókat könyörtelenül üldözték mind a katolikus, mind a protestáns országokban. Bár a varázslók, ha első ízben kerültek törvény elé rendszerint enyhébb büntetéssel megúszták. Megbüntették azokat is, akik hozzájuk fordultak tanácsért. Az ő büntetésük, általában, pénzbírság és penitencia. Tény, hogy a boszorkányvadászat csak a katolikus ellenreformációt meghirdető 1563. évi tridenti zsinat után kapott igazi lendületre. I. Erzsébet statútuma a zsinat évében teremtette meg a boszorkányüldözés törvényes alapját. Németalföldön a boszorkányperek 1570-ig nem váltak általánossá. Nyugat-Európa nagy részén az üldözések 1575 és 1650 között tetőztek, amikor a felekezeti háborúskodás a leghevesebb volt. Európa nagy részén az üldözések gyakorlatilag ismeretlenek voltak az egész középkorban. A boszorkányszombat, ez az alapvető fontosságú elem, elnagyolt formában volt meg a középkori teológusok és jogtudósok boszorkánymitológiájában. Csak az 1600 körüli időre dolgozták ki teljesen.

Többen, köztük Trevor-Roper úgy véli, hogy amikor a protestáns és a katolikus hittérítők annyira primitív ellenállásba ütköztek, hogy az nem érte meg a hittételekre hivatkozó cáfolatot, ahhoz az eszközhöz folyamodtak, amelyet a középkori prédikátorok kovácsoltak: „a szakadárok boszorkányok”. Ebben mindig számíthattak a népi támogatásra. A nép semmit sem kívánt jobban, mint megszabadulni az ártó lényektől. A boszorkányhajsza akkor lépett második fázisába, ha mindazokat összefogdosták, akiket az első boszorkányok megneveztek. Máglyára küldésükhöz bőven elegendő volt, ha látták őket a boszorkányszombaton. A közembert csak az érdekelte, ártott-e neki a boszorkány, vagy sem. Ha a boszorkány jóvá tudta tenni az általa okozott kárt, ritkán vitték bíróság elé. A társadalom csúcsán állók számára a hit megtagadása volt a lényeg. Kötelességüknek tekintették, hogy kiirtsák az ördög magvaiból szárba szökkent termést a kereszténység kertjéből. A XVI. és XVII. századon végigvonuló nyugat-európai boszorkányhajszának nem sok köze volt a vallásüldözéshez.  Ez a boszorkánytéboly a kor egész ideológiájának tükröződése. A XVII. század végén, XVIII. század elején a kritikus elmék végre hallatták hangjukat és a holland Bekker megadta a kegyelemdöfést a sátán birodalmának. Külön kutatást érdemelne annak feltárása, milyen társadalmi tényezők együttes hatásának tulajdonítható az üldözések megszűnése. Be kell érnünk azzal az általános megállapítással, hogy a bekövetkezett filozófiai és tudományos forradalommal a boszorkányhit és démonológiai jellegű természetszemlélet elavult. Véget vetettek a boszorkánypereknek, tilos lett boszorkányság címén feljelentést tenni. A boszorkányság kiment a divatból. Magyarországon az utolsó boszorkányégetés 1756-ban volt. Tizenkét évvel később Mária Terézia betiltotta a boszorkánypereket.

A boszorkányság, a XVI-XVII. századi őrületet leszámítva, nem volt olyan állandó tényező, amilyennek általában tekintik. Inkább lidércfényszerűen felbukkanó jelenség. A boszorkányság XX. századi kutatásának hipotézisei már Pedro de Valencia spanyol humanista nézeteiben megjelentek, amelyeket a XVII. század elején a legnagyobb üldözések idején fejtett ki. 1611-ben a spanyol fő inkvizítor több prominens személynek írt, véleményüket kérve a „boszorkányok szektájáról”.
“Ama vallomásokban, tartalmazzák bár egészüket illetően az igazságot, olyannyira valószínűtlen dolgok foglaltatnak, hogy számosan azokat elhinni nem lesznek hajlandók, s ekképp kételkedni fognak az egészben is, azokat álom szülte dolgoknak tartván… ” Ennek jegyében, anélkül, hogy jelezné, melyik részesítendő előnyben, a következő három hipotézist terjesztette elő:

• · az összejövetelek valóságosan megtörténtek, de az ördög közreműködése nélkül
• · a boszorkányok gyűlései a „boszorkánykenőcs” által előidézett álombeli víziók voltak
• · a gyűlések részben valóságosak, részben álomélmények voltak; de mindkét esetben része volt bennük az ördög közreműködésének

Az első szerint a boszorkány –összejövetelek olyan emberekből álltak, akik azért gyűltek egybe, hogy alantas élvezeteket űzve ösztöneiket kielégítsék. Az orgiákra gyalog mentek, s az „ördög” nem más, mint a részvevők egyike, aki szarvakat és ijesztő maszkot viselt. Ebben a maskarában közösült a nőkkel, a szokásos módon, vagy mesterséges falloszt használva. A második hipotézis szerint a boszorkányok megtanították egymást egy mérgező kenőcs készítésére és használatára. Amikor el akartak repülni a boszorkányszombatra, bekenték magukat a kenőccsel. Valójában azonban el sem mozdultak a helyükről, hanem mély álomba merültek, s ezalatt részeltette őket az ördög a sabbath minden gyönyörében. A pokol ura ügyelt rá, hogy az egyes álmok között egyezés legyen. Így a boszorkányok felébredvén, meg voltak győződve arról, hogy amit átéltek az valósággal megtörtént. Az is lehetséges, írja Valencia, hogy az álombéli élményeket kizárólag a mindenkire egyformán ható kenőcs idézte elő, mely esetben az álmok egyezésének magyarázatához nincs szükség az ördög közreműködésére. A harmadik feltevés szerint az egyes esetekben az ördög elvitte az embereket boszorkányszombatra, ahol tehát valóságos személyükben voltak jelen. Máskor becsapta őket és álmukban tapasztaltatta meg velük az élményt. Pedro de Valencia szerint a nép körében ez az általános vélemény, ezt erősítették a boszorkányok vallomásai.  A fő inkvizítornak címzett hosszú értekezés azzal az ajánlással zárul, hogy bármi következzék is mindebből, a boszorkányok rászolgálnak a szigorú büntetésre. Ha bizonyítható, hogy szándékukban állt szövetséget kötni a sátánnal. De meg kell győződni arról, hogy a vádlott nem melankolikus, vagy megszállott*** ilyen esetekben korbácsolás javallt. Corpus delictit kell keresni, minden boszorkányügyben kézzelfoghatót.
Egy-egy boszorkányper folyamán a megvádolt személyben gyakran tökéletes identitás-átfordulás ment végbe. Amikor ráébredt arra, hogy küzdelme hiábavaló és reménytelen, akkor akár el is fogadhatja a negatív mintát. Képzeletének legperverzebb oldalát összekapcsolta azzal, amit a boszorkányokról már tudott és megtette a tőle elvárt vallomást. Ha valakit hosszú időre elszigeteltek mindentől és a brutális eszközöket együttérző meggyőződéssel párosítva állandóan azzal presszionálták, hogy vallja be összes bűneit előbb-utóbb megtette. Sőt. Talán olyannyira azonosult vallomásával, hogy kételkedni kezdett abban ki is ő valójában.
„Mert akárki kerül is a boszorkányok tömlöcébe, boszorkánnyá kell válnia, vagy addig kínozzák, amíg kiagyal valamit, és –Isten legyen irgalmas hozzá – még vissza is emlékszik valamire.” –Johannes Junis 1628 Bamberg

A bejegyzés zenei aláfestését Felix Medelssohn műve, Az első Walpurgis éj kantáta, szolgáltatja. A kantáta Johann Wolfgang von Goethe Die erste Walpurgisnacht (Az első Walpurgis éj) verse alapján készült.

*mindenkitől elnézést, fogyatékkal élők

**ez nem jelenti azt, hogy itt nem voltak boszorkányként nyilvántartott személyek és perek. Olyan szisztematikus üldözés, mint Európa középső és nyugati felén nem volt.

***ma minden pszichopatának saját privát kényszerképzetei vannak, a múltban viszont a kereszténység neurotikusai és hisztérikusai érzékcsalódásaikat az ördög alakja köré összpontosították

Ajánlott irodalom: Norman Cohn: Európa démonai, Corvina 1994

Carlo Ginzburg: Éjszakai történet – A boszorkányszombat megfejtése, Európa 2003

Gustav Henningsen: A boszorkányok ügyvédje, Kossuth 1988

Pivárcsi István: Boszorkányok könyve, Noran 2006