boríték

Fáradt volt. Át sem nézte a postát, közömbösen az asztalra dobta, mint mindig. Ha várt is levelet, emailen várta, mély sajnálatára az emberek leszoktak a levelezés hagyományos formájáról. Lassabb, de ez minden hátránya. Tudom, én is beálltam a sorba. A reklámok, számlák, céges borítékok tömkelegéből kivillant a kézzel címzett borítékocska. Feladó nem volt rajta, de az írás ismerősnek tűnt. Hiába mutogatja a Végzet a sorstábláit nem tudok vele mit kezdeni – villant át rajta egy réges-régi kép… 

Olyan vagyok, mint egy boríték. Egy szép, dombornyomású boríték. Gyönyörű levelek lehetnének bennem, de üres vagyok. – olvasta fennhangon a két utolsó mondatot. Tárcsázott. A telefon unottan csörgött, ő pedig egyre idegesebben mormogta maga elé az imént olvasottakat. A sokadik csöngés után az üzenetrögzítő kapcsolt. Tudom, hogy Te hívsz. Ki más hívna? Itt élsz velem, bennem. Néha nekem. Éjszakák, mikor tűnő emléked után kapok, hiszen Te, te segíthetsz, tudod a választ a fel sem tett kérdésekre, fogod a kezem és segítesz csendben maradni, hogy ne hagyja el semmi szépen formált, dacos, makacs ajkaim. Se sóhaj, se átok, hogy olyan maradjak, amilyen vagyok… Megkaptad a levelet és most ideges vagy. Hogy elmulasztottál valamit, hogy épp akkor nem vagy-voltál mellettem, mikor történ(hetet)t valami. Látom, egészen sötét lett a szemed, sötétkékmajdnemfekete sárga lángocskákkal. Igen, visszajöttem. 

A vonal megszakadt. Lassan, nagyon lassan állt fel. Nehéznek érzett minden lépést, a hatalmas tükör, mit optikai csalásként használt a lakás terének növelésére hidegen csillant az utcai lámpák sárgás fényében. Belenézett. Ott volt a háta mögött.