Nem vagyok híve a híres (nagy)asszonyoknak tulajdonított bonmotoknak, de mélyen egyetértek és többé-kevésbé még tartom is magam a Mademoiselle Chanelnak tulajdonított mondáshoz:
Nem szeretem a zárt felsőket – amikor férfiakkal beszélgetek, nem látom, hogyan viszonyulnak hozzám.
Mint a bevezetőből kikövetkeztethető mai bejegyzésemben a (női) mellet járom körbe. A mell az emlősök –beleértve az ember– törzsének felső hasi része. Mögötte található a mellüreg (mellkas). A „mell” gyakran az emlő szinonimájaként szerepel. Az emlő páros szerv. Izomszövete nincs, a mellkasfali izmok az emlők alatt helyezkednek el. Elsősorban a mirigyes állományból, valamint az emlő formáját adó zsír- és kötőszövetből áll. Vannak benne vérerek és nyirokerek. A mirigyes állomány a tejet termelő lebenykékből (lobulusok), illetve a tejet összegyűjtő és az emlőbimbóhoz elvezető kivezető csőrendszerből, tejcsatornákból (duktuszok) áll. A tejmirigyek az utódok táplálását biztosítják. Az alábbi képen jól látható felépítése:
A női mell a szimbolikus gondolkodásban neki tulajdonított “szerepek” miatt mindig a középpontban volt. Akár az óvó-védő-tápláló kép erősebb, akár az erotikus képzetek. A tápláló anyaistennők, mint Nut, Istár, Ceres, Gaia és a többiek, akik a kereszténység térhódításával beleolvadtak Mária alakjába keblén a Kisjézussal. A művészet mindig is előszeretettel ábrázolta ezeket az istennőket. Kezdetben valának a dúskeblű őskori Vénusz szobrocskák, mint termékenység kabalák. Velük a telt keblek ábrázolása be is fejeződött. A görög istennők mellei keményen formált növésben lévő almák és a művészetben ez így is maradt még évezredekig. A rubensi telt idomú, húsos, sőt hájas, vastag bokájú barokk nőalakok is egy serdülőlány melleit viselik magukon. Nemcsak a művészetben, az életben is a lapos nők az ideálok. A telt idomú nő buja, feslett veszedelem. A nagy mell takargatni való. Mátyás király és a bíró okos lánya mesében is a mellét takarja el a leány, mondván a csúnyáját “isten teremtette, a mellem én neveltem és én ezt szégyellem.“ (a nyolcadik perc táján). A bíró lánya az eszével azonban kivétel. A bögyöskék butuskák. Ez a XX. század hozománya. Különböző pszichológiai vizsgálatok bizonyítják: ha a nők intelligenciáját kell megtippelni, hogy az adott hölgyet csak látják, de nem beszélnek vele, akkor férfiak automatikusan magasabb iq -t tulajdonítanak a “deszka” nőknek.
A kis mell az erényt, az ártatlanságot, az eleganciát, az arisztokratikus finomságot jelzi. A XVI-XVII. század Angliájában és a Németalföldön, akárcsak Itáliában szinte fétis. A divatba jövő fűzővel leszorítják. Így kicsinyítve, ha nagy lenne és nem volna mutogatható. Ez az időszak ugyanis a fedetlen keblek aranykora. A meztelenség azonban csak abban az esetben engedhető meg, ha az emlő kicsi. Ha igaz a meztelenkedés eme formája Agnes Soreltől egy XV. században élt királyi szeretőtől ered. Angliában II. Mária királynő és Henrietta Mária, I. Károly király felesége volt az élharcosa. Inigo Jones, a híres építész olyan ruhát tervezett Henrietta Mária részére, amely a királyné mindkét mellét teljesen szabadon hagyta. Angela McShane Jones és Bernard Capp, a Warwicki Egyetem történészeinek kutatásaiból tudható: “A nő, ha meztelen felsőtesttel ábrázolták, akkor hamvas, vénuszi, érintetlen kebleit tárta a világ elé. … Bár idővel az alsóbb osztályok asszonyai is átvették a szokást, ez eredetileg az elit divatja volt. Olyan szokás, mely egyértelműen jelezte a felső osztályba tartozást, és hirdette a női szépség klasszikus ideálját. Ha egy feleség így öltözködött, férje büszke lehetett rá, hogy az asszony közszemlére tárja klasszikus szépségét. A nő számára pedig hibátlan keble fontos eszköz volt arra, hogy kimutassa erényességét.”
Ekkor válik általánossá, nemcsak az arisztokrácia és a gazdag polgárság, de az alsóbb osztályok körében is a szoptatós dajka intézménye a keblek védelmében. Egy 1780-as statisztika szerint Párizs városában világra jött huszonegyezer csecsemő közül csak 700(!) kapott saját anyjától tejet.
A fűző rövid időre eltűnik, az empire, neoklasszicista stílusú ruhák a XIX. század elején szabadjára engedik a női testet és vele a melleket is. Ez a rövid tündöklése a természetességnek nem tart sokáig. A fűző visszaveszi (rém)uralmát minél vékonyabb legyen a derék és szélesebb a csípő. A mellekkel nem sokat törődnek. Bár ez a fűződivat már felnyomja a keblet a nyakba és jobbára fedetlenül hagyja, de ez érdektelen. Botrányt a váll, vagy a láb felfedésével lehetett okozni. Coco Chanel az 1920-as évekre megszabadítja a nőket a fűzőtől, a szoknyák is kellően rövidülnek, de az emlő még mindig nem nyer létjogosultságot. A fiús, lapos mellek vannak divatban. Fűző helyett a leszorító melltartókkal. Majd a harmincas -negyvenes években történik valami. Hogy pontosan mi, azt nehéz lenne definiálni, de a nőknek melle lesz. A dekoltázs mélysége innentől kezdve kulcskérdés. Világsikert hozhat. Magazinok címoldalán gyönyörűbbnél gyönyörűbb hollywoodi és európai színésznők estélyiben, vagy fürdődresszben mélyen és még mélyebben dekoltálva. Rita Hayworth, Marylin Monroe (aki gondosan ügyelt arra, hogy mellei nagyobbnak látszanak, mint valójában), Elizabeth Taylor, Brigitte Bardot, Sophia Loren, Jayne Mansfield, Anita Ekberg és az isteni Lollobrigida szoros versenyt futottak. Ebben a versenyben csak mellbedobással nyerhettek.
Sophia Loren és Jayne Mansfield – innen
Elmúltak azok az idők mikor a fedetlen kebel a női erény szimbóluma volt. Azok is, amikor csak úgy volt, mint természet adta “alkatrész.” A mell egyértelműen szexuális töltetet kapott. Hódít a plasztikai sebészet, hogy minél dúsabb legyen, mintha egy nő nem is állna másból csak mellből. “Szexuális erődítményként” tolják maguk előtt az esztétikai sebészet élő reklámtábláit. Mademoiselle Chanel egy másik mondása lett mérvadó: A nő keze a névkártyája, a nyaka a személyije, a melle az útlevele.
Ha egy nő mutogatja a melleit – pontosabban nem rejti el a dekoltázsát; akkor az felhívás keringőre. Akkor is, ha nem. Elképzelni sem merik hogy ok nélkül, vagy más okból “mutogatná”. Ezzel párhuzamosan tombol a prüdéria: ha nem a dekoltázs látszik, hanem maga a mell, ha “kivillan” a bimbó, vagy udvara akkor az botrány. Címlap a netes bulvárlapokon. Akkor még arról szót se ejtettem, hogy mi mindent tulajdonítanak még a (mély) dekoltázsnak:“… azok a nők, akik mellesleg a világ elé tárják bájaikat, hataloméhesek és mindenkit kontrollálni akarnak.” ;-D
*Ez a skandináv krimiparódiákra hajazó címadás a fb-nek köszönhető. 2020-ban volt egy fényképem amit folyamatosan ajánlgatott, hogy tegyem meg profilképnek, ezen a fotón semmi más nem látszott mint két összekoccanó borospohár és a háttérükben a dekoltázsom. Lásd lent. Történelmi pillanat, koccintunk A Magyar borra és belőlem “természetesen” csak a dekoltázsom látszik.
(A bejegyzés első nyilvános verziója 2015 júniusában íródott.)
voltak napok - vannak napok 