Az egyszerűség kedvéért a legjobb, ha a horvát helyesírás szabályait követve Jelačić-t használunk, nem veszünk el az átírás rejtelmeiben. A Jelačićok ősi nemzetsége a XIII. századra nyúlik vissza. Ha hinni lehet a forrásoknak nemességüket II. Andrástól kapták 1224-ben. Bármennyire is furcsa, a család a magyar nemzet támasza a véres századok során. Mohácsnál a nemzetség több tagja vesztette életét, egy Jelačić 100 ezer forinttal támogatta a Magyar Tudományos Akadémiát. A klán tagjai helyt álltak még a szabadságharcban is. Ugyanis két Jelačić is küzdött velünk, ha úgy tetszik családi perpatvar színtereként szolgált a magyar hadszíntér. A szerteágazó család egy tagja Pécsett volt nemzetőr, egy másik pedig Perczel Mór seregében szolgált. Róluk azonban nem ejt szót a magyar történetírás.* Valószínűleg a horvát sem. Aki mindkét oldalon szerepet kap, az Josip Jelačić. Körötte izzik a levegő, parázslik a vita. Be kell valljam ez mindig irritált, mert véleményem szerint a jó Josip nem érdemel ennyit. Nem nevezném pertu balfácánnak, mert ez elnéző megállapítás egy korlátolt császári hivatalnokról. A mi 48-unk, a Dráván túl a tankönyvekben említést sem érdemel, ha igen akkor annyit, hogy az áprilisi törvények némelyike hátrányosan érintette Horvátországot. Viszont szó van horvát-magyar háborúról. Amelyben a hős hadvezér szerepét Jelašićra osztotta a történelem és a császári kegy. De ki is ő?
A későbbi nemzeti idol 1801. október 16-án Péterváradon látta meg a napvilágot. Tanulmányait a bécsi Theresianumban végezte. 1819-ben kezdte katonai szolgálatát alhadnagyként a 3. dragonyosezredben. 1837-ben őrnagyként átkerült a 48. gyalogezredhez. 1841-től az 1. báni határőrezred alezredese, majd 1842-től ezredese és parancsnoka lett. Itt lett az illírizmus híve és terjesztője. Életének nagy pillanata 1848-ban jött el. A Nemzeti Párt jobbszárnyát támogató konzervatív főúr, Franjo Kulmer báró javasolta, hogy a régóta üresen álló báni székbe J. J.-t helyezzék, aki közismert illír érzelmeiről, de feltétlen udvarhű. Ljudevit Gaj a Követelések – a horvát 12 pont 30-ra széthúzva- első pontjaként vette be, hogy Jelačićot szeretnék bánnak. Maga a Követelések a magyar 12 ponthoz hasonlóan polgári demokratikus programot tükrözött. Csak ők felelős horvát minisztériumot követeltek, és nem Erdély unióját, hanem a horvátok lakta területek egyesítését. V. Ferdinánd 1848. március 23-án aláírta a kinevezést, de természetesen nem teljesítette a követeléseket. A bán első fontosabb lépése az volt, hogy elrendelte a horvát hatóságok csak neki engedelmeskedjenek, amivel ha formálisan nem is, de a gyakorlatban elszakította Horvátországot Magyarországtól. Majd meglépte mindazt, amiben Horvátország is részesült, de ő külön-külön is végrehajtotta, mintegy az ország függetlenségét jelezve. Hónapos csúszással rendeletet adott ki a jobbágyfelszabadításról, választásokat írt ki. Ennek eredményeképp 1848. június 5-én összeült a szábor, amely beiktatta báni tisztségbe, felállította a báni tanácsot, stb. Föderalisztikus alapra helyezte volna Magyarország és Horvátország kapcsolatát. Az uralkodó azonban felfüggesztette báni tisztségéből, de ez nem tartott sokáig. Június 29-én az országgyűlés diktátori hatalommal ruházta fel.
Jelačić ezek után nem hívta össze a szábort, mert “a balszárny, a nemzeti liberálisok időnként kellemetlenül demokratikus követelésekkel álltak elő.”** A leváltási kísérlet óta az ellenállás szimbólumává emelkedett bán tekintélyének ez nem ártott. Mint ahogy az sem, hogy Batthyány Lajossal Bécsben folytatott tárgyalásai a horvát autonómiáról eredménytelenek voltak. Elsősorban azért, mert Jelačić a horvát ügytől független követelésekkel érkezett – mint például szerb autonómia kérdése, vagy a magyarok mondjanak le a pénz-és a hadügy irányításáról. A tárgyalások alatt is folytatódott a mozgósítás a Határőrvidéken, ennek hatására a magyar minisztertanács augusztus 27-én kész lett volna elismerni Horvátország autonómiáját. A bánt azonban nem ez vezérelte. Ő elsősorban volt a császár felesküdött katonája és hivatalnoka, és csak másodsorban illírista. Ezt sokan szeretik elfelejteni Horvátországban.
A magyar forradalom megdöntésére átkelt a Dráván szeptember 11-én. Vívott Pákozdnál egy “vicces” ütközetet. Veszteségei minimálisak, de a csatácska arra jó, hogy Jelačić rádöbbenjen, nem tud bevonulni Pestre. Fegyverszünetet kért és kivonult az országból. N.b. ez az összecsapás a magyar köztudatban – akárcsak a horvátban – hatalmas győzelemként él(t). Nekünk is, mondhatni közös, történelmi mítoszaink egyike. Petőfi nyomán “Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva” szeret(t)jük azt hinni, hogy tönkrevertük a császári-horvát seregeket. A veszteségek mindkét oldalon minimálisak és ugyan Jelačić kért fegyverszünetet, de nem véletlen, hogy a magyar hadvezetés és Móga tábornok azonnal rábólintott. A közvélekedés szerint ez hiba volt, a valóságban viszont reális és bölcs döntés az erőviszonyok, felszereltség, felkészültség, etc. tükrében.
1848 októberétől Windisch-Grätz seregének egyik hadtestparancsnoka volt. A móri ütközetben az ő hadteste győzött Perczel Mór vezérőrnagy csapatai ellen.
A herceg leváltása után 1849 áprilisában rövid ideig ő lett a császári sereg ideiglenes főparancsnoka, majd Welden váltotta fel. Hadtestével a Délvidékre küldték, ahol ő lett a császári és szerb haderő parancsnoka. Kezdeti sikerek után, július 14-én a kishegyesi ütközetben vereséget szenvedett Guyon Richárd vezérőrnagytól. Ezt követően nem vett részt a hadműveletekben.
Nézzük csak meg mit ért el bánunk? Érthető-e, hogy hősnek tekintik? Ha objektíve szemléljük a dolgot, nem. Ha szubjektíve a válasz akkor is nem. Kockázat nélkül kijelenthető, nem ismerte fel, hogy egyszerű eszköz az udvar kezében. Hogy használják és eldobják mihelyt nem lesz rá szükség. El ugyan nem hajították, 1859-ig bekövetkezett haláláig betöltötte tisztségét. Ferenc József elsősorban politikai megfontolásból hagyta az elboruló elméjével (is) harcot vívó Jelačićot a báni székben. Közhelyszerű, hogy a horvátok azt kapták jutalomként, amit a magyarok büntetésként, de valóban így volt. Az udvarhoz végig lojális bán nyomására a báni tanács 1849. szeptember 6-án elfogadta az olmützi (oktrojált) alkotmányt. Hamarosan a horvát koronatartományban is bevezették az abszolutista kormányzást. 1850-ben feloszlatták az országgyűlést, két évvel később egyszerű helytartósággá fokozták le a báni tanácsot. A hivatalokban bevezették a német nyelvet, középiskolákban német nyelven folyt az oktatás. Két részsikert mondhatott magának mindössze. 1852 végén a pápa a zágrábi püspökséget érsekség rangjára emelte, ezáltal függetlenítette a magyar egyházszervezettől. Valamint elérte a nemzeti trikolor betiltására vonatkozó rendelet visszavonását. De.
A fent említett abszolutizáló események mellé más is társult. Dalmácia és a Katonai Határőrvidék nem egyesült Horvátországgal. Gazdasági nehézségek, fejletlen infrastrutúra, az első vasútvonal csak 1860-ban, stb. A bán is érezte, hogy összeségében nem sokat ért el. Sőt. Az udvar becsapta őt és a horvátokat egyaránt, de ekkor már késő volt. Horvátországra épp nem volt szüksége a Burgnak.
Josip Jelačić 1859. május 20-án hunyt el. 1866-ban szobrot állítottak neki, amelyen lóháton ül és kivont kardja a távolba(és némileg az ég felé) merevedik. Az alkotás ma is megcsodálható a zágrábi villamosoktól és galamboktól körülölelt Jelačić téren. A hiedelemmel ellentétben az a szablya sohasem mutatott Magyarország felé – és Belgrád felé sem(:
Kelt 2006 tavaszán. KáleczO kérésére írtam, de nem emlékszem, hogy ő közzétette -e és nem kérdezhetjük meg tőle…. Később a HÖRÖM-ben, valamint a Kinga (Ginga) világában is megjelent. Jelen aktualitását az adja, hogy szeptember 29-e van. A pákozdi ütközet évfordulója.
*Ne feledkezzünk meg Mária főhadnagyról azaz Lebstück Máriáról, aki édesanyja révén rokonságban állt a Jelačićokkal. Róla legalább lábjegyzetben szó esik.
**Sokcsevits Dénes
Bővebben:
• Szilágyi-Sokcsevits-Szilágyi: Déli szomszédaink története, Bereményi Könyvkiadó, évszám nélkül
• Sokcsevits Dénes: Nemzeti mítosz és történelmi valóság. Jellasics horvát bán (Rubicon 1999/4)
• Hermann Róbert: Az 1848–1849-es szabadságharc nagy csatái, Zrínyi Kiadó – 2004
• Révai Nagy Lexikona
Bővebben:• Szilágyi-Sokcsevits-Szilágyi: Déli szomszédaink története, Bereményi Könyvkiadó, évszám nélkül• Sokcsevits Dénes: Nemzeti mítosz és történelmi valóság. Jellasics horvát bán (Rubicon 1999/4)• Hermann Róbert: Az 1848–1849-es szabadságharc nagy csatái, Zrínyi Kiadó – 2004, ISBN 9633273676• Révai Nagy Lexikona
Kelt 2006 tavaszán, lehet valaha, valamikor közzé tettem már. Bevallom csak arra emlékszem, hogy Csárdásfürstin bloggerinának küldtem át ihletnek, de későbbi sorsa már nem rémlik. Jelen “aktualitását” az adja, hogy 1848. június 29-én, 166 éve, diktátori hatalommal ruházta fel a szábor Jelačić Joseph de Buzimt/ban Josip Jelačić Bužimskit.
voltak napok - vannak napok 