a szent szajha

Az oximoron lényege, hogy két éles ellentétben álló fogalmat köt össze. Első pillantásra képtelenség, de aztán meggyőződünk igazságáról. A bejegyzés címe tökéletes oximoron.

A szakrális prostitúció, a szent szajha (ahogy a sumerok nevezték a papnőket) összetételekből a második szóra esik a hangsúly, a nyomaték, így a szentséget az a fogalom profanizálja, amelyikkel voltaképpen semmilyen kapcsolata sincs. Bár a szakralitás később keletkezett, mint a tulajdonképpeni szellemi kultúrában kifejezett, ilyen minőségben gyakorolt, majd ábrázolt szeretkezés, nemzés. Az utóbbi minden kultúra alapeleme, a vallás egyik fő érzelmi forrása. A ma élő közösségekben őszintén csak a hinduk hirdetik vallásuk egyik fő részének a Kámát.

Mezopotámia városállamainak uralkodói évente egyszer szent nászban egyesültek Istár papnőjével, az „Égi Szajhával”. E módon is biztosítva, hogy az istennő, aki egy személyben felelt a termékenységért és a viszályért is, kegyében tartsa városát. Anaitisz istennő, élet és halál úrnője, mint a mesebeli sárkány évente kapott egy fiatalt. A sárkánnyal ellentétben nem hamvas szűzleányt, hanem életerős, jóképű ifjút. Aki felékesítve lépett a szentélybe, ahol egy napot töltött az istennő szakavatott papnőivel. Bevezették a gyönyörök birodalmába, mielőtt másnap a megfelelő fákból és fűszerekből összerakott máglyán elégették, így segítve mielőbbi megérkezését türelmetlen asszonyához.

A kánaáni kultúrkörben, a Földközi-tenger keleti partvidéke, dívott a Melitta –kultusz, amely előírta, hogy a nők addig nem mehetnek férjhez, míg az istennő temploma előtt áruba bocsátott testük vevőre nem talál. A zsidóság volt az egyetlen kánaaita nép, amely szigorúan tiltotta a kultikus, szakrális jellegű prostitúciót. Ennek megszegését a Törvény halállal büntette.* A zsidóság istenképe jelentősen eltért a többi kánaáni nép felfogásától; a teremtés sem “szexuális aktivitás” eredménye. Isten lélek, szellemi “lény”. Nincs sem teste, sem neme. De ugye tiltani és büntetni csak azt lehet, ami létezik és előfordul…

Az egykori mezopotámiai papnők és asszonyok – Hammurapi törvényei minden asszonyt arra köteleztek, hogy életében legalább egyszer Istár szentélyébe vonuljon és ott fizetség ellenében szeretkezzen egy idegennel, a fizetség az istennőt és templomát illette – szerepéről korlátoltan ítélkezik a modern tudomány. Megfeledkeznek arról, hogy az aktusok misztériumdrámaként értelmezendők. A kor a papnőt az istennő megtestesülésének tekintette, aki az aktus közben a hívőt is isteni állapotba emelte. Hitték, hogy a papnővel való hálás pozitívan hat a gazdálkodásra, elsősorban az állattenyésztésre és a termés átlagra. Az ókori világban Babilonon kívül élt még a kultusz Egyiptomban elsősorban Amon isten és Bászet istennőhoz kapcsolódva, Hellászban pedig Aphrodité korinthoszi templomában volt gyakorlat (hierodulék).

*MTörv 23,18-19

A fenti sorok egyszerre töltik be a definíció és a jegyzet szerepét, de mindenképpen csak tájékoztató jellegűek. 🙂 A “szent kurva” miben létének egyik szellemes filmfeldolgozását, Megváltó szex – Sexo Por Compasión 1999, rendezte: Laura Mańa, ajánlom mindenki figyelmébe.