tűz olvasszon, szél szárítson…

– Válaszolt? – kérdezte Alexandr miközben leplezetlen viszolygással ejtette le a pergament. 

– Elragadott az indulat – felelt a boszorkány és visszaült az ablakhoz. 

– Nem kérdés volt, kijelentés – vonta meg a vállát a férfi. Ez a levél… – elhallgatott. Kereste a jelzőt, de nem jutott eszébe más mint az undorító. Miközben olvasta a megvetése amit ab ovo érzett a feladója iránt, ha ez lehetséges, sorról sorra nőtt. Soha nem értette ezt a vonzalmat. Véleménye szerint ez az érzelem a tizenharmadik tündér átka volt és folyamatosan kutatta kinek köszönhetik. – Már értem miért van annyi haereticus.

Alexandr értetlenül pillantot fel. Azt hitte nem érheti meglepetés, de erre nem számított. – Eretnek? 

– Róma által hitehagyottnak nevezett lélek. Gondoljon bele, egy doktor. Nem a teológia doktora, de mégis csak doktor. Egy tanult fő, pallérozott elme. Annak idején a csillogó intellektusa legendákat szőtt köré. Abba szerettem bele – pirult el Adelaida. És most? Ennyit és így tud mondani Istenükről és a bűnről? Az utolsó zsellérünk is fantáziadúsabb szentbeszédet hozott volna össze – a boszorkány tekintete lángolt. Még mindig remekül áll neki a haragvó istennő szerep – mosolyodott el Alexandr. A vilja gondolkodás nélkül folytatta: Összehord mindent, ilyen farizeus módon, ahelyett hogy őszinte lett volna és használta volna a tudásom. Neki is tudtam volna segíteni és ehhez nem kellett volna… – a boszorkány mély sóhajjal hagyta befejezetlen a mondatot. 

A. figyelmesen nézte. Lényegileg megronthatatlan, igaza volt annak a Bolond Sipkásnak. Ő legalább értett valamit belőle és tudta… – már-már nosztalgikus merengéséből Adelaida hangja rántotta vissza. 

– Alexandr! Miért? Semmi értelme. Ennek így semmi értelme. 

A férfi nem válaszolt. Mit mondhatott volna? Hogy már azon a reggelen tudta? Ez nem lesz jó? Ha valóban Ananké és a Moirák akkor így kellett lennie? Vagy nem figyeltek, vagy neki van igaza és a tizenharmadik tündér átka? Talán az Istenanyák – akarta mondani, de addigra a boszorkány mormogása betöltötte a teret: Tűz olvasszon, szél szárítson, föld nyeljen el, víz vigyen. 

Az utolsó szótag még le sem ért a falak eltűntek, újra ott álltak valahol a birodalom végein. Ezer évvel korábban, vagy nyolcszáz évvel később? Chi lo sa? A méltóságteljes folyam, az egykori és jelenlegi ripa hullámai lágyan fodrozták a vilja kék ruhájának szegélyét:

Mosson át a víz. 

Fújjon keresztül a szél.

Égesse el bennem a tűz.

Vezesse ki belőlem a föld. 

Vidd el Danu istenanya, vidd el. 

Vidd el tőlem messzire a valótlant. 

Maradjon, ami igaz. 

Vedd el Danu istenanya, vidd el.