ha…

Ha megfosztom a valóságot a létezés jogától, attól még valóság marad.

Ááá!…- A kiáltás visszhangot vetett az udvar zárt csendjében. Ne nekem könyörögj -vetette oda a rabnak, még egyszer ellenőrizte, hogy erősek-e a kötelékei és magára hagyta. Az udvarház lassan homályba borult, a pillanat alatt hosszúra nyúlt árnyékok, a felkelő holdat félig takaró felhők, a távolból mintha farkasüvöltést hallana, nem az képtelenség… Mágus volt ugyan, de a londoni fajta és babonás. A csend feszülten terült szét, beborított mindent hidegen és könyörtelenül. A béklyó vágta csuklóját, alóla lassan szivárgott a vér, hátában, derekában ezernyi apró szúrás, zsibbadt és feszült minden porcikája, de testének fájdalma eltörpült szomjúsága mellett. Vizet, csak egy korty vizet -gondolta és az Úr, mintha meghallotta volna sóhaját. A legény visszatért és egy vödörben vizet tett le elé. Megitatni nem foglak – mormogta maga előtt. Egész lényéből sugárzott, felesleges ez a cécó, hívni papot és hóhért oszt jó napot, vagy ha csuhást nem is, legalább a bakót…

Ablakából nézte végig a jelenetet. Nem érzett semmit, vagy azt hazudta magának, hogy nem érez semmit, de teste elárulta. Szemében csakúgy táncoltak a sárga fáklyácskák. A lépcsőn egyhangúan kopogtak a léptei, pillangós papucsában betipegett a Nemezis -mosolyodott el.

Könyörülj! Könyörülj! Kyrie… – a kiáltás semmibe hullt visszhangja ott pattogott az udvaron a korbács csattanásaival karöltve. A rab inge cafatokban, hátán az ütések nyomán véres csíkok, a hóhérlegény döbbent tekintetében értetlenséggel elegy csodálat. Az Úrnő öklének minden bütyke kifehéredett, ahogy szorította a flagrumot, keze újra és újra ütésre lendült, egészen addig, amíg a korbács foszlani nem kezdett… 

Levegő után kapkodva ébredt, mintha most került volna felszínre az álmok szorító tömege alól, keserű ízzel szájában. Keze üres volt, könnyű. Tenyerén egy vörös folt éktelenkedett. Őrizte a korbács nyelének nyomát.