a mosoly

– Nem tudsz nem jó lenni, igaz?

– Nem nyertem volna vele semmit.

– Hogy? -nézett fel Kirké. Eddig tudomást sem vett a tanács elé citált nőről, unottan rendezgette a délutáni meghallgatás iratait, de most ránezett.

– Nem nyertem volna vele semmit – ismételte meg a nő.

A Fény varázslónői azt felelték volna, hogy igen. Összehordtak volna valamit a nem ártaniról, a szándékolt gonoszság kerüléséről, sportosabbak a fair playről. A Setét boszorkányainak többsége az első adandó alkalommal felhasználta volna bosszúja eszközeként. Ez a vilja vagy mi, meg azt mondja, hogy “nem nyertem volna vele semmit”?!?

A nő mintha hallotta volna Kirké gondolatait folytatta:

– Úgy ítéltem meg… – sóhajtotta majd elhallgatott. Úgy ítéltem meg! Micsoda ostobaság. Valójában eszembe se jutott.

– Úgy ítélted meg? Igen? Később – lapozott a csatolt iratokban – mégis felhasználtad. Mi változott?

– Nos, tekintetes törvényszék – csendült a vilja hangja. Arca komoly maradt csak a szája szegletében bújkált egy kis mosoly. Úgy ítéltem meg, hogy felesleges. Nem hinne nekem, mert igazat mondtam volna és nem azt amit hallani akart. Ottmaradna ugyan és lassan csepegne belőle az igazság mint a méreg. Láthatatlan rombolna, de ennek a kimenetele hosszú és bizonytalan. Annyi időm, már lehet, nincs.

– Nincs időd?

– “Minden nap megrövidít egy nappal de mégis minden nap több leszek egy nappal.”* Ez az idő paradoxona.

– Valóban… És később?

– Ha tele pohár túl sok a még egy csepp. – vonta meg a vállát. Az eltelt néhány hónap megmutatta, hogy jól gondoltam és felesleges. Kaptam egy levelet. Hazudnék ha azt mondanám,hogy váratlan volt, vagy hogy nem számítottam rá. Két hónappal korábbra vártam. Ami némileg meglepett a tartalma, bár tulajdonképpen az sem. Beleillett. Ez a levél világosan megmutatta, hogy hiba, mondhatni önmagam elleni vétek volt, nem azonnal megtenni. Hogy az önfegyelmem jelen esetben nem szolgálta sem a helyzet, sem az én javamat, csak magam mérgeztem vele. A kedvességem, az etruszk boszorkány mód elvette a mondanivalóm élét. A végén még elvesztettem volna a lángpallosom – most már leplezetlenül mosolygott – és a glóriám.

*Bodolay [szül. Blodlay] Klára (1901, Szatmárnémeti – 1957, Ungvár) Az idő paradoxona

2023. oktoberében írtam le az első mondatokat. Végső formáját 2024. április 4-én nyerte el.