Avagy összevissza gondolatok olvasásról, könyvekről, magamról Péntek Orsolya Vénusz jegyében c. regénye kapcsán.
Nem tudok klasszikus recenziót, vagy könyvajánlót írni. Rendhagyót sem, bár ennek eladhatóak a könyvekről írt soraim, ha nagyon muszáj. Miért? Egyszerű a válasz. Nem a könyvről írok, vagy persze de, csak nem úgy ahogy illik, elvárt, amiért ajándék könyveket, extra megjelenést, netán készpénzt illatmentes számlaszámra utalva zsebelnek be nálam élelmesebbek. Ha írok az aktuális olvasmányról az mindig érzésekről, hangulatokról, gondolatokról, emlékekről, etc. mindarról ami előkerül -feljön bennem, mert mint írtam a Lemberg kötet kapcsán ebben vagyok jó, ezt szövöm bele, erről és így tudok írni. Az olvasás gondolatébresztő műfaj és részben – észrevétlen -valahol mindig terápia is. Ezért nem hiszek a 100(0) könyv amit el kell olvasnod listákban, mert a nagy Umberto után szabadon vallom, hogy nincs olyan könyv amit mindenkinek el kell olvasnia. Juj és jaj! Lehet rám verbális köveket vetni. Én amióta olvasni tudok olvasok. Kis-és kamaszlányként is szerettem olvasni, ez volt a kedvenc elfoglaltságom. A nyarakat csak azért szerettem, mert annyit olvashattam amennyit akartam. Mégis én voltam a legnagyobb bliccelője a kötelező olvasmányoknak. Van amit a mai napig nem olvastam el, mert nem érdekel(t). Hiszek abban is, hogy amit “kell”, amire szükségem van azt elolvasom, idővel mindenképp. Ilyen Péntek Orsolya Vénusz jegyében Pécs regénye c. kötete is. Bevallom, Péntek Orsolya munkássága számomra ismeretlen volt. Nem olvastam korábban csak egy-két írását, és voltam könyvbemutatón amit ő moderált, de ez minden. Nem tudnám megmondani, hogy találtam, vagy talált rám a szóban forgó kötet, de rajongójává tett. Kinga-napi hosszú(hetényi) hétvégére vittem magammal, mert tudtam, hogy az épp olvasott könyv (Benedek Szabolcs: A spalatói boszorkány Athenaeum Kiadó 2023 – ezt is ajánlom, de mindenki megkönnyebbülésére írni nem fogok róla) nem fog kitartani a “nyaralás” alatt. Szombat délután kezdtem olvasni a diófák alatt, a meleget épphogy enyhítő langyos szellő fújt és az első oldalak után tudtam, szeretni fogom ezt a könyvet. Nehéz lenne megmondani miért. Talán, mert olyan ismerős volt az alábbi?
“És nem akartam lenni semmi. Eszembe sem jutott, hogy magammal volna bármi dolgom. Talán sok-sok élettel ezelőtt még volt. Azon, hogy valaki legyek, túl voltam, mire megszülettem, és az ország, amely akkor váltott rendszert, amikor tizennégy éves lettem, amúgy is lehetetlenne tette, hogy valaki legyek. Kurzushuszárok, buta és erőszakos senkik, ostoba kiskirályok és újgazdagok özönlöttek elő mindenféle, egymásnak ellentmondó eszmék nevében; nem volt más, mint menekülni innen, befelé és kifelé, de mert a határok kinyíltak, szükségtelenné vált a radikális, egyszer és mindenkorra való távozás. Immár nem kellettek súlyos döntések. A hazát sem elhagyni nem kellett, sem élni nem lehetett benne. (…)”*
Vagy mert én is ültem a zágrábi pályaudvaron, bár egészen mást nem értettem mint a barbárokat** és nem volt délutáni puha fény sem, tekintve, hogy november közepe volt és hajnali négy óra. Talán ezek miatt. Vagy a tekergöző barokk mondatok, melyek azt sugallták ezt a “mesét” érdemes olvasni.
Az alcíme szerint ez a regény Pécs regénye. A városé mellyel nem tudtam jóban lenni. Annak ellenére nem, hogy én választottam, én döntöttem mellette, ha némi kompromisszum árán is, de ez a kompromisszum nem volt megalkuvás még ha később, az elhagyása után úgyis éreztem. Elmenekültem az akkortájt magát magyar mediterráneumként – manapság a Balkán kapuja is bekerült az epitheton ornansok közé – hirdető megyeszékhelyről és majd’ negyedszázadnak kellett eltelnie, hogy egy épp akkoriban, mikor tűsarkaim relatíve rendszeresen kopogtak a város utcáin, palackozott pezsgő mellett ciceroném ugyanazt mondja városáról ami miatt én viharos gyorsasággal távoztam. A (tetsz)halott város és amit a mai várost ismerők nem értenek (nem is érthetnek). Ez az általam ismert magára maradt, “halott” város csak a regény utolsó lapjain tűnik fel.
Pécs regénye. Egy arcél regénye. A téli kertekbe mediterrán édenkertet álmodó püspökök regénye. Az ezt megvalósító kőfaragók és kertészek regénye. Iremet*** a gyaur városba építők regénye. Felépített és lerombolt szentélyek, épületek, kutak regénye. Szent emberek végtelen bölcsességének, hitének regénye. Egy évszázadokon át újra és újra figyelő kék szempár regénye. Embereké akik öröktől fogva itt éltek, ide menekültek, megszálltak, elvettek, hozzátettek, romboltak és építettek. Bennük rétegződött a történelem – a városban vagy az épületekben? Mind a várost akarták, vagy ami a várossal járt. Egy arcél, egy szempár, egy fénykép, egy, januárban a fehér falon megpihenő délszaki lepke regénye. Pécs regénye.
Nem szoktam pontozni az olvasott könyveket, de ha pontoznám 10/10* lenne és még valami: Sajnálom, hogy a Budapest nagyregény megírására nem Péntek Orsolyát kérték fel. Így kell egy város regényét megírni, ahogy ő megírta Pécs regényét. Mely óda, vallomás, történelmi keret és összefoglaló, melynek történetei egyformán esnek latba, nincs fontosabb, vagy súlyosabb és pergő lapjai akár egy film kockái adják ki az egészet. Ha csak fele ilyen remek könyvet írt volna a saját bevallása szerint nem szeretett Pestről, most lenne egy jó regényünk kies városunkról az erősen változó minőségű, regénynek álcázott novellafüzér helyett.
*12. o. Péntek Orsolya: Vénusz jegyében Pécs regénye Kalligram 2022
** A regényben ez szerepel: “Nem értem a barbárokat – gondolja a zágrábi pályaudvaron üldögélve (…)” 17. o.
***A földi mennyország. A sehol nem létező mégis meglévő város.
voltak napok - vannak napok 